2012. április 6., péntek

Megtanultam, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom, és akinek nem hiányzom, az nem szeret.

Ez a bejegyzés asszem most sokaknak nem fog tetszeni, de mivel azt ígértem, hogy őszinte leszek le kell írnom. Mert már nagyon nyomaszt. Aztán reménykedem, nem sokan olvassák.

Talán kár volt feltépni a régi sebeimet, kár volt végig olvasni a régebbi beszélgetéseket. Rájönni, hogy ez az egész talán egyre hidegült, és hogy hirtelen csak végeszakadt. Senki nem mondta ki a végszót, nekem senki nem mondta, hogy itt befejeztük… én folytatni akartam, én még folytattam volna.
 Legalább egy hete folyamatosan azon kattogok, hol rontottam el. Semmi nem jut eszembe, semmi olyan, amit rosszul tettem volna, rosszul mondtam volna, mégis én szégyellem magam. És nem tudom miért. Felemészt a gondolata is annak, hogy ő most min gondolkozik, mi jár a fejében, mikor eszébe jut, hogy már régóta nem beszélünk. Vagy, hogy eszébe jut e egyáltalán. És hogy neki is jelentett-e ez az egész, ha csak feleannyit, mint nekem. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Epekedve várom minden szavát és minden mozdulatát csodálva bámulom. Mégsem érem el soha. Csak tartom magam egyenesen, mint a cövek, de napról napra hátam egyre görbül, és nem bírja már a terhet, amit ő tesz rám, ahányszor rám néz. És nem értem, miért fáj ez ennyire. Hogy miért lett Ő hirtelen ennyire fontos nekem. Már-már minden mozdulatom tőle függ, pedig nem köt hozzá semmi, csupán néhány kimondott üres mondat.
Biztosan csalódott bennem. Csak egy csalódott ember viselkedik így.. ilyen érthetetlenül. Na meg ő…
Csak azt tudnám, miért nedves az arcom most is. Miért nem látok a szemeimen keresztül. Nem látom a betűket, amiket lenyomok. Sírnék talán? Nem. Zokogok. De miért zokogok? Mi történt velem? Valaki mondja meg, miért érzek ekkora fájdalmat itt bent. Ha ennyire szeretem, miért ne lehetne most az egyszer beteljesülve? Görcsösen szeretném, ezt is túlságosan akartam. Egyedül érzem magam, elhagyottnak és szánalmasnak. Mi több… szinte már nevetséges, ahogy kapaszkodom a semmibe, ami megmaradt belőle. Halvány foszlányok a fejemben, amik minden nap újraélednek, ahányszor meglátom. Szívem ütemére egy nincstelen ember járja táncát, semmi ritmus nincs benne, de a fájdalom fest hegedűszót alá. 



5 megjegyzés:

  1. ... szép dolog a szerelem de fájdalmas!tetszik amit irtál elgondolkodtato...és egyben fájdalmas...bárcsak nem tapasztaltam volna meg ezt én is...még mindig benne vagyok egy hasonlo dologba és tudom h ha lezárnam idővel minden seb begyogyulna...de képtelen vagyok rá...:(

    VálaszTörlés
  2. örülök, hogy tetszett.:) annak kevésbé, hogy hasonló helyzetben vagy.. az ilyet soha nem jó megélni, de rengeteg tapasztalattal gazdagodunk. kitartás, szép lassan eloszlanak ezek az undok szürke felhők és újra kisüt majd a Nap!:)

    VálaszTörlés
  3. Mintha én írtam volna. Nagyon tetszett.

    VálaszTörlés
  4. csak ismételni tudom magamat, örülök hogy tetszett!:)

    VálaszTörlés
  5. Amikor olvastam, nem akartam elhinni...mintha a saját érzéseimet, gondolataimat látnám viszont úgy, hogy közben mégsem beszéltem róla senkinek...
    Az egyetlen pozitív érzés ebből, hogy amikor úgy érzem egyedül vagyok, most már igazán tudom, hogy mégsem...

    VálaszTörlés